A Földnek szeme van...

2008.01.17.-2008.02.23. Horváth Dániel: A Földnek szeme van, az erdőnek pedig füle
MOME- Média Design szak: Kostil Danila – Kolin Collective
megnyitotta: Szabó Noémi művészettörténész

 

Illúzió és valóság


A kép számomra: lehetőség a határok tágítására, egy hagyományos művészeti médium új lehetőségeinek keresése a képi minőségek megtartása mellett. A szinte tökéletesen harmonikus kép egy oda nem illő képi elemmel (gesztussal, színnel, formával) azonnal kizökkenti a nézőt és - a befogadhatóság határán egyensúlyozva - elgondolkodtat, finoman a hatalmába kerít és nem ereszt.

Munkáimban a különböző magas-művészeti technikákat ötvözöm az utcai művészet eszközeivel; a hagyományos olaj-vászon technikát egyszerre használom a grafiti szórópisztollyal, az ipari olajfestékekkel, a műanyag alapú festékekkel, színes tusokkal és lakkokkal. Érdekel a rétegezettség, a dekompozíció, a tiszta, egyszerű felületek és a telített, súlyos színkavalkád együttes használata, a kép a képben motívum. Szeretek az élettelen és az élő határán egyensúlyozni, a művi és a valódi ellentétpárokkal játszani.

Célom a kibillentés, a megtervezett és a véletlenszerű érzések együttes felvetése. Az emberi gesztusok és az akaratunkon kívül eső dolgok megjelenítése ugyanabban a pillanatban.
Egy romantikusan frusztrált, ugyanakkor klasszicista elemekkel teletűzdelt művészeti közeg az otthonom. A tiszta festőiség. Egyszerre kívánok kommunikálni a múlttal és a jövővel, ironizálni az állandó nosztalgián, deheroizálni a patetikusat, pátosszal megtölteni a kisszerűt.

Meddig valódi valami és honnantól számítva hamis? Illúzió és valóság vajon felcserélhető-e, és ha igen észrevesszük-e egyáltalán? Miről is szól az illúzió? A valóság leképezése csupán, vagy több annál, esetleg egy alternatív valóság lehetősége?

Illúzió és valóság nem léteznek egymás nélkül. A valóság teljesebb, minden érzékszervünkre egyszerre ható totális benyomás, az illúzió ellenben sosem teljes, csak pillanatokra. Ebben sajátszerű, magunkról és a való világról való megfeledkezés rejlik; tudjuk, hogy a művészeti alkotás nem a valóság, de olybá vesszük, mintha valóság volna.
Az illúzió mindenki számára ambivalens fogalom, nem szeretjük, ha átvernek bennünket, mégis újra és újra vágyunk erre az élményre. Vajon mi vezet bennünket arra, hogy folyamatosan belesétáljunk az előre látható csapdába? Talán az, hogy mindig ott lebeg a megfejtés lehetősége.

Fejtsük meg a világot, alkossunk utópiákat, engedjük az illúziót hatni ránk, higgyük el, amit látunk és, hogy mindaz igaz, amit tapasztalunk. Legyünk anakronisztikusan kortársak: játsszunk az igazival és a művivel, a múlttal és a jelennel, a valósággal és a színházzal. Az előteret, a hátteret és a motívumot összekeverve a kép hagyományos alkotóelemei kérdőjeleződnek meg. Nem tűnnek el, csak összezavarodnak és új aspektusba kerülnek. Nem rombolni szeretnék, hanem új lehetőségeket keresni a kifejezésre a hagyományos eszközök használatával, újragyúrni az anyagot mindennel együtt, ami már belekerült.

Tárgyakat készítek, a kép nem más, mint egy összefestékezett felületű tárgy. Mégis engedek az illúziónak, elhiszem, hogy egy festmény több ennél, egy történetet rejt, egy embert és minden embert, aki közel kerül hozzá.

(Horváth Dániel)