Csató József
"Szeretem a nyugodt, állandónak tetsző dolgokat. Szeretek drabális embereket festeni, és szeretek vékony embereket festeni. Ezek az emberek általában nők, akik nem sietnek sehová, szívesen eljátszanak például a “régimódi” telefonzsinórral, vagy bármi mással, ami közelükbe kerül. Néha kacérkodnak, néha távolságtartóak. Olykor elszigetelteknek tűnnek, olykor pedig pont a zsinór az, (vagy más motívum, például egy szobanövény, vagy gyümölcs) ami idekapcsolja őket a valósághoz. Így kötődnek ők a jelen pillanathoz, ezáltal kizökkenve tűnődő állapotukból. Ezeket a pillanatokat merevítem ki, hogy jól szemügyre vehessük őket. A kimerevítés talán nem a legpontosabb szó, hiszen nem egy megállított felvételt szeretnék mutatni, hanem egy pillanatképet, amin az történik amit épp látunk. A figurákról igyekszem a lehető legminimálisabb információt nyújtani; szeretem azokat az olykor rejtélyes részleteket, amelyekkel én sem feltétlenül vagyok tisztában. Szeretném nem tudni, milyen az arckifejezésük, hova néznek épp, csillog-e a szemük vagy sem. Ezért alkalmazom gyakran az olyan kompozíciókat, melyek nem engedik látni a szereplők arcát, kezét, stb. A címekkel sem kommentálni szeretném a helyzeteket, sokkal inkább summázni azokat: igen, valóban azt látjuk, amit látunk. Ugyanakkor vannak olyan címek is, melyek egy-egy tulajdonságot, állapotot kotyognak ki, de alapvetően mindig őrzik viselőik magánéletét.
Tusrajzaim folyamatosan, párhuzamosan készülnek olajképeimmel. Nem vázlatként funkcionálnak. Fontosságuk számomra egyenértékű a festményekkel. Egy nő a kontyát igazgatja, egy másik zsinórba gabalyodva telefonál, vagy hívást vár, egy harmadik pedig növényt simogat. Témáim általában emlékekből, ritkábban konkrét helyzetekből erednek, aztán az egyik kép hozza a következőt. Egyszerű és bensőséges helyzetek ezek, festésmódommal is ezt az egyszerűséget szeretném követni."
Csató József, 2009, Budapest
